DANNIELLE CAMPBELL
Az ablakból nézem az utcán elsuhanó autókat, embereket
alig-alig lehet látni az időjárás miatt. A szakadó eső mindenkit arra
kényszerít, hogy egy fedett helyen keressen menedéket. Ilyenkor mindenki ízlése
szerint válogat: valaki étterembe megy, más egy könyvtárba ül be, vagy éppenséggel
egy bevásárlóközpontban találja meg a helyét, míg a többség egy kávézót szemel
ki magának. Az utóbbiakhoz tartozok én is. A forró kávémat kortyolgatom az ajtó
melletti asztalnál, miközben a környezetemet szemlélem. Az emberek
idegeskednek, hogy nem tudják elkezdeni időben a munkát, vagy éppenséggel nem
érnek be órára, míg mások örülnek, hogy végre van mire fogni a késésüket. Az
eső szó szerint ömlik, mintha dézsából öntenék, az apró cseppek hangosan
koppannak a betonon. Annyira tipikus az időjárás szeptember elején, magamban el
is mosolygok, ahogy elgondolkodom azon, mennyivel jobban szeretem a londoni
esőt a floridai kánikulánál. Valószínűleg az emberek nagyobb része hevesen
elkezdene számon kérni, mégis mit lehet szeretni ebben, de azt hiszem, a választ
magam sem tudnám. Talán az újrakezdés
érzését?
Kissé megrázom a fejem, hogy elhessegessem a gondolataimat,
majd lenézek a kávémra, a benne lévő kanalat pedig megfogom, és újra
megkavarom. Az ajtó viszont hirtelen nagy lendülettel kitárul mellettem, a hűvös
levegő elemi erővel talál meg engem, emiatt azonnal összerezzenek. Az érkező
vendéget egy csilingelés jelzi, szemeimmel megtalálom a fiatal férfit, aki
bőrig ázva lép át a küszöbön. Kapucniját leveszi fejéről, kabátjából csöpög a
víz, dús, barna hajából is kihullik néhány szem, ahogy ujjaival hátratúrja a
szemébe lógó tincseket. Furcsán néz körbe, valószínűleg ülőhely után kutat,
azonban a helyiség zsúfolásig van emberekkel, egyedül a velem szemben lévő szék
üres, és egy másik lányé nem olyan messze Tőlem. A ruházata egyszerű, mindössze
egy piros szabadidőalsó, és egy fehér felső van a kabátja alatt, arca borostás,
azonban eléggé megviseltnek látszik, mint aki nem alszik jó ideje. Szemei kéken
ragyognak, akaratlanul hümmögök, miközben megállapítom, mennyire jól fest. Csak azok a fránya karikák ne lennének a
szeme alatt. Ösztönösen kezdek el azon gondolkodni, mégis mi történhetett
vele, amiért úgy fest, mint egy élőholt, de rögtön elszégyellem magam, ahogy
tekintete megtalál engem, és úgy érzem, olvas a gondolataimban, pontosan tudja,
min morfondírozok. Szemeimet lesütöm, kezeimmel a mellettem fekvő táskában
kezdek kutakodni, hogy eltereljem magamról a figyelmet, és amint megtalálom a
keresett tárgyat, kiveszem. Beszédes
testek – áll nagy betűkkel a fedőlapon, kínosan mosolygok, hiszen azonnal
az előbbi gondolataimra asszociálok vele. Mintha semmi sem történt volna,
felnyitom a legutóbb befejezett résznél, és folytatom az olvasmányomat, melynek
igencsak a végén járok, és ebből tudom, a következő utam a legközelebbi
könyvesboltba fog vezetni.
Azonban mielőtt belemerülhetnénk, mozgolódásra leszek
figyelmes magam mellett, szemem sarkából meglátom a piros nadrágot, melynek
tulajdonosa várakozóan néz rám, kezében egy forró, gőzölgő itallal. Íriszeimet
ráemelem, nagyon halványan elmosolyodik, miközben én zavartan nézek rá.
– Szabad? – kérdezi mély, férfias hangján, én pedig
gondolkodás nélkül bólintok, majd arcomat ismét a könyvem felé fordítom. Az idő
csendesen telik, a velem szemben ülő fiú elmélyed a telefonjában, emiatt
kíváncsian vonom fel szemöldökeimet. Vannak sztereotípiák az egyes népekről, melyeket mindenki előszeretettel használ, amíg nem találkozik a másik nép kultúrájával. E szerint a magyarok pesszimisták, a latinok szenvedélyesek, a németek precízek, a franciák kifinomultak, az angolok pedig hűvösek és távolságtartók. Ez utóbbit azonban kétségbe vonom, hiszen az összes ember, akivel eddig találkoztam Angliában, barátságosak voltak, egyetlen egy kivétel sem volt, egészen idáig. Sok kedves ember csatlakozott mellém kávézás
közben, hiszen itt létem óta törzshelyként tekintek erre a helyre, mégis ő az
első, aki nem kezdeményezett beszélgetést. Rendszerint távolságtartó vagyok,
nem szeretek beszélgetni ismeretlen emberekkel, azonban ez a fiú felkelti az
érdeklődésemet, és egy kis részem sajnálja, amiért rám sem néz, csak a mobiljára
koncentrál. Pár perc múlva azonban feladom a várakozást, és kinézek az ablakon.
Az eső hirtelen elcsendesedett, a kávézót elkezdték elhagyni az emberek, de még
mindig sokakat riaszt vissza a nedves időjárás. Az órámra pillantok, ami kilenc
óra tizenöt percet mutat, és úgy döntök, ideje nekem is elindulni, hiszen
negyed órával később számomra is megkezdődik a munka. A könyvemet gondosan
teszem el a táskába, a székemet óvatosan tolom hátrébb, és csendesen megyek az
ajtó felé, ami szerencsére nincs messze Tőlem. Ahogy kilépek, az első dolgom
kinyitni a fekete esernyőmet, mellyel felfogom a mára már szemerkélő esőt. Szerencsére
a munkahelyem nincs olyan messze, mindössze pár percre van innen, talán emiatt
is járok gyakran ebbe a kávézóba.
Mélyet lélegzek az eső illatából, a frissesség jótékonyan
hat a szervezetemre, arcomon apró mosoly jelenik meg, boldogan kezdek neki utamnak.
Lépteim lassúak, a város zajos, ennek ellenére mégis kizárom a külvilágot,
gondolataimba révedek. Szemeim előtt megjelenik a kávézóban látott fiú, régebbi
emlékeim akaratlanul utat törnek maguknak, és eszembe jut a hátrahagyott
életem. A hatalmas felhőkarcolók, a nyüzsgő élet, az állandó napsütés.
Bágyadtan mosolyodok el, kicsit hiányzik a környezet, a családom, az agyam
mégis hevesen kezd el tiltakozni a feltörő emlékek ellen. Túl sok rossz élmény kapcsolódik
a városhoz, melyről gyerekkoromban azt sejtettem, ez a könyvekből jól ismert Kánaán. Viszont ezt a gyermeki naivságot
pillanatok alatt rombolták le az emberek, és cselekedeteikkel tönkretették a
kamaszkoromat.
– Hé, óvatosan! – kiált fel mellettem egy hang, karomon
hirtelen erős szorítást érzek, gondolataim félbeszakadnak, ijedten kapom fel a
fejem, és nézek egyenesen egy világoszöld szempárba. Szám elnyílik, kissé
sokkolva vezetem le tekintetemet az ujjaira, melyek a pulcsim anyagát szorítják,
majd kinézek az utcára. Szemben, a zebra másik oldalán lévő lámpa pirosan
világít, az autók egymás után suhannak el előttem.
– Köszönöm – dadogom zavartan, kissé lehajtom a fejem, szapora
légzésemet próbálom egyenletesebbé tenni. A szívem dübörög a mellkasomban, a
szavakat keresem, azonban hangom túl halknak bizonyul, amikor először elkezdek
beszélni, értetlen arckifejezését látva abbahagyom, és magasabb hangerővel
kezdem újra. – Tényleg nagyon köszönöm, teljesen elbambultam. Hogyan
hálálhatnám meg? – kérdezem, és most először vizsgálom meg a velem szemben álló
fiút. Fekete szűkszárú nadrágot visel, és egy kék színű meleg kabát takarja
felsőtestét, a kapucnija védi a csepergő eső ellen, divatosra vágott frizurája
azonban még így is látszik. Szeme zöldjét kiemeli fehér, hosszúkás arca, ajkán
barátságos mosoly pihen, miközben engem szemlél.
– Figyelj jobban oda magadra! – vigyorodik el, majd
mindenféle további szó nélkül elmegy mellőlem, át a zebrán, ahol a lámpa már a
szabad utat jelzi.
Egy pillanatig várok, majd mosolyogva rázom meg a fejem,
remélve, elfelejthetem az előbb történteket, végül elindulok, mielőtt ismét
váltana a jelzőkészülék.
Percekkel később megérkezem a munkahelyemre, ahol kollégáim
kedves mosollyal üdvözölnek, én pedig hasonlóan viszonzom szavaikat.
– Dan! – jókedvű kiáltás hagyja el a velem szemben ülő
lányt, ahogyan az asztalomhoz érek. Táskámat leteszem, tekintetemet Aurora-ra
vezetem, és elmosolyodok lelkesedését látva. Azonnal tudom, alig várja, hogy
elmondja a legújabb fejleményeit.
– Rory! – biccentek. Kék szemei ragyognak, szőke haja
meglibben, ahogy feláll a székéből, és felém tart. Magas sarkú cipőjében
kecsesen lépdel felém, majd amint elér hozzám, meleg ölelésébe von. Kezeim
reflexszerűen fonódnak köré, és felnevetek, ahogy nyomban elkezd fecsegni,
miközben lassan elhúzódik Tőlem. Már meg sem lep ez, pedig az elején hadilábon
álltam vele. Meglepett a személyisége, a közvetlensége, az elfogadása, az, hogy
már az első perctől kezdve úgy beszélt velem, úgy viselkedett, mintha ezer éve ismernénk
egymást. Ő volt az első, aki befogadott a közösségükbe, az első, aki az
elejétől fogva nyíltan beszélt velem, aki a legapróbb dolgot is fontosnak
tartotta elmondani. Az ő segítségével illeszkedhettem be, azt hiszem, ha ő nem
lenne, még ma sem találnám a helyem. Távolságtartó voltam az emberekkel,
senkiben sem bíztam, és ez mai napig így van. Azonban Rory más. Az elején nem
tudtam minden gond nélkül felé tekinteni, kissé talán zavart is a közelsége, és
úgy gondoltam, biztosan megjátssza magát, és a hátam mögött kibeszél. Viszont
idővel ez teljesen megváltozott, és noha nem akartam hagyni, mégis ledöntötte a
gondosan felépített falaimat, és beláttam: Ő tényleg ilyen. Kedves, odaadó, gondoskodó, egy igazi társ, amilyen nekem
sosem volt. Hozzá kellett szoknom a barátnő szerepéhez, azonban ő türelmes volt
velem, szépen lassan építettük fel a kapcsolatunkat egészen addig, amíg minden
titkunkat megosztottuk a másikkal. Mindent.
– … és ismét pofára estem, Dan! – sóhajt fel kétségbeesetten,
hangulata hirtelen változik meg, miközben éppen a tegnapi afférjáról beszél. –
Annyira tökéletes volt, túl tökéletes. Sosem fogom megtalálni az igazit –
szomorodik el, derekával az asztalnak dől, szemei vigaszt keresve néznek rám.
– Ez csak egy randevú volt, Ror! – mosolyodok el halványan,
azonban ő megrázza a fejét.
– Nem csak egy! Legalább az ezredik! Unom az egyedüllétet,
annyira hiányzik, hogy valaki mellettem legyen – suttogja, mosolyom eltűnik, és
hirtelen átérzem a fájdalmát. A barátja hosszú évek után végül tavaly szakított
vele, ami óriási trauma volt Aurora-nak, aki már azt várta, mikor kéri meg a
kezét. Ő volt az első komoly kapcsolata, és úgy gondolta, ő a nagy Ő. Azonban
ezt pillanatok alatt rontotta el egy fiú, összetörte a szívét, és azóta nem
találja a helyét a világban. Legalábbis szerinte.
– Fiatal vagy, el fog jönni a Te időd – nézek a szemeibe,
kezeimmel megfogom övéit, és bátorítóan szorítom meg őket. – Talán nem kellene
ilyen görcsösen keresned, hanem várni. A legjobb dolgok mindig a legváratlanabb
pillanatban történnek, amikor már teljesen feladod a reményt – szavaimmal lelkesítem,
először bólint, majd elvigyorodik, én pedig meglepően nézek rá.
– Mióta lettél ilyen bölcs, Danielle? – kuncog fel, és
azonnal tudom, hogy csak el szeretné terelni a beszélgetést egy vidámabb
irányba.
– Szeretnél ma este átjönni hozzám? Filmezhetnénk, meg
ilyesmi – veszem elő az aduászt, amivel bármikor jobb kedvre lehet deríteni. Az
utóbbi időben sajnos nem volt időnk „csajos estét” tartani, ahogyan ő mondaná,
és be kell vallanom, kissé nekem is hiányzik ez. Szavaim hallatán szemei felcsillannak,
heves bólogatásba kezd, és tudom, fejében levetítette már az egész
forgatókönyvet az estével kapcsolatban, amit pillanatok belül a tudtomra is ad.
Csak mosolygok, néha-néha elnevetem magam abszurd felvetésein, de egy
pillanatra sem szegem jó kedvét. Annyiszor nyújtott támaszt az ideköltözésem
óta, hogy azt hiszem, sosem fogom tudni meghálálni neki. Talán neki köszönhetem
azt is, hogy ténylegesen továbbléptem, és noha nem sikerült elfelejtenem a múltam,
a segítségével el tudtam fogadni, és háttérbe szorítani mindent, ami Amerikában történt.
Waaa egyre kiváncsibb vagyok hogy mi történt :D Nagyon tetszik :D hamar a kövit légysziii *.* :D
VálaszTörlésHaha, nagyon szépen köszönöm, aranyos vagy!E.xoxo
Törlés