Harmadik fejezet

DANIELLE CAMPBELL

Szemeimmel lustán bámulom az ablakot, az eső ismét elkezdett esni, a sötét felhők eltakarják az eget, és noha még alig múlt el délután két óra, úgy érzem, mintha este lenne. A sötétség a kedvemet szegi, az idő egyre zordabb, emiatt bágyadtan húzom el a számat. Egyáltalán nem rajongok az ilyen időjárásért, hiszen be kell vallanom, félek a vihartól. Az ujjaimmal az asztalomon dobolok, a munkatársaim szétszéledtek, akik mégis itt maradtak, hozzám hasonlóan lehangoltan üldögélnek. Tekintetemet visszafordítom a számítógépem felé, már éppen a következő lapot nyitnám meg, amikor az irodánk ajtaja kinyílik. A főnököm lépi át a küszöböt, sötétbarna szemeit rám emeli, miközben egyenesen felém tart. Léptei hosszúak, tekintetével barátságosan néz szét az irodában egy pillanat erejéig, a nők tekintetét azonnal magára vonzza. Nevetve rázom meg a fejem, ahogy pár asztallal odébb a munkatársam, Scarlett drámain néz fel, miközben egy hangtalan sóhaj hagyja el a száját, majd hozzám súgja: örök álom. A férfi, aki megdobogtatja minden nő szívét a helyiségben, egy negyvenes éveiben járó úriember, magasságával, széles vállaival, dús barna hajával, ragyogó szemeivel, sármos mosolyával, kétségtelenül jó humorával, kedvességével a legtöbb nőt leveszi a lábáról. Egy pillanat erejéig én is beleesek a csapdájába, érdeklődve figyelem mozdulatait, elmerengek, azonban ennek gyorsan véget vetek, és bazsalyogva rázom meg a fejem.
– Ms Campbell! – szólít meg kissé rekedt hangján Mr George, rám mosolyog, kezeiben egy papírt szorongat. – Az egyik fontos ügyfelünk új embert keres a cégéhez, és megkért, hogy könnyítsük meg a dolgát. Oda kellene menni hozzá, és megbeszélni a részleteket. Önre gondoltam, hiszen úgy tudom, most komolyabb feladata nincsen. A taxi az épület előtt parkol, Mr Tomlinson már várja Önt – fejezi be, bólintok, miközben kezéből elveszem a felém nyújtott lapot, melyre a legfontosabb információk fel vannak jegyezve.
– Rendben, azonnal indulok – motyogom, az asztalon heverő telefonomat, irataimat belepakolom a táskámba, majd határozott léptekkel megyek a kabátomért, ami az ajtó melletti fogason lóg. Biccentek Mr George-nak, és már sietek is a rám váró autóhoz. Szerencsére a taxi majdnem a bejárat előtt parkol, az eső elől gyorsan menekülök, szinte egy szempillantás alatt szállok be a hátsó ülésre. Udvariasan köszönök a sofőrnek, gesztusomat ő is hasonlóan viszonozza, majd elmondom a címet, ahová rövid időn belül el kell jutnom. Tekintetemet az ablak felé fordítom, az üvegen versenyt futnak a vízcseppek, emiatt egy pillanatra elmosolyodom, majd szemeimmel az utcát kezdem el szemlélni. Percekkel később azonban a sofőr lassú fékezésbe kezd egészen addig, amíg a jármű meg nem áll. A kért összeget kifizetem egy kis borravalóval kiegészítve, és köszönetet mondok a fuvarért. Az ajtót becsapom magam után, a kabátom kapucniját felveszem, a kezemben lévő kistáskámat pedig megigazítom, miközben felnézek a hatalmas épületre, melynek tetején nagy betűkkel áll: TOMLINSON.

LOUIS TOMLINSON

Kelletlenül lépek be kora reggel a cég ajtaján, fogalmam sincsen, mi késztetett arra, hogy bejöjjek. Szívesebben ülnék otthon, és nem csinálnék semmit, azonban Lena szavai szöget ütöttek a fejembe, amiket pár nappal ezelőtt mondott.
– Louis, fejezd be ezt! Már megint itthon ülsz, és nyalogatod a sebeidet. Ideje, hogy tovább lépj! Nevetséges vagy már mindenki szemében. Tudjuk, hogy mennyire fájt neked! De ez már a régmúlt! Szedd össze magad, vagy végleg magadra maradsz!
Közel fél óráig beszélt nekem, ami miatt egyre zaklatottabbá váltam, végül eldöntöttem: már csak dacból is eljövök ide. Mégis napokat vártam, de szavainak súlya ekkor tudatosult bennem. Azóta nem keresett egyáltalán, és talán erre a pofonra volt szükségem ahhoz, hogy elinduljak valamerre.
– Mr Tomlinson – szólít meg valaki bájos hangon, szemeimet megforgatom, majd mosolyt erőltetve arcomra nézek hátra a vállam fölött.
– Szia Jessica – motyogom, arcomról azonnal lefagy a bazsalygás, ahogy kezeit megérzem a vállamon. Meglepődve nézek körbe, hiszen más emberek jelenlétében nem tenné ezt, félti annyira a munkáját, hogy ne akarjon botrányt. Szokatlan, hogy a helyiség üres, azonban gondolataimat megszakítja a lány, akinek jelenléte nyugtalanságot kelt bennem.
– Hogy vagy, Lou? – kérdezi, pár lépés alatt előttem terem, egyenesen a szemeimbe néz, miközben próbál elcsábítani. Ujjaival mellkasomon simít végig, testével szinte hozzám simul, sötét haja meglibben előttem, parfümjének illata az orromba kúszik. Undorodva görbítem le ajkaimat, miközben kezéért nyúlok, és leveszem magamról.
– Jessica, a munkahelyeden vagy! – jelentem ki ridegen, próbálok minél gyorsabban szabadulni, azonban amint elindulok, utánam nyúl, és megragadja csuklómat.
– Miért viselkedsz így?  Múlthéten még nem volt problémád azzal, ha a közeledben voltam. Vagy elfelejtetted azt az éjszakát? Szinte könyörögtél, az érintésemért – suttogja, arca csaknem arcomhoz simul. Feszülten szorítom ökölbe a kezem, egy újabb hiba, amire emlékeztet. Dühösen nézek kék szemeibe, pirosra kifestett ajkain pajkos mosoly jelenik meg, azonban nem bírom állni a tekintetét. Szinte kitépem magam a karmai közül, lépteim szaporák, minél gyorsabban el akarok tűnni ebből a helyzetből, és ismét azt csinálom, mint mindig: menekülök. Az irodám ajtaját szinte feltépem, lelkem azonban rögtön lecsillapodik, ahogyan bezárul mögöttem. Egyedül vagyok, ez pedig nyugalommal tölt el, tekintetemmel alaposan nézek körbe. Már nem is emlékszem, mikor voltam utoljára itt, ténylegesen itt, fejben, és lélekben is egyben. Lassan megyek a tölgyfa asztalomhoz, és leülök a fekete bőrszékembe, azonban mielőtt elmélyedhetnék bármiben is, az ajtó pár kopogás után kinyílik.
– Jó reggelt, Mr Tomlinson – lép be a helyiségbe Mrs Adams, a személyi titkárom. Arcán kedves mosoly jelenik meg, emiatt én is boldogabban nézek vissza rá. A harmincas éveiben járó hölgy várakozóan néz rám.
– Elizabeth, ezerszer megbeszéltük, hogy egyszerűen csak Louis. – kuncogok fel, arcán kiszélesedik mosolya, zavartan hajtja le a fejét.
– Szüksége van bármire, Mr Tomlinson? – kérdez rá, én pedig csak vigyorogva rázom meg a fejem.
– Egy kávénak örülnék, Mrs Adams – mondom vidáman, ő pedig egyszerűen csak bólint, és kimegy az ajtón. Amint hallom annak becsukódását, felnyitom laptopom, és amíg az bekapcsol, kezeimbe veszem a lapokat, melyek az asztalon hevernek. Gyorsan futom át őket, azonban annyira elveszettem a fonalat a cég dolgaival kapcsolatban, hogy nem tudok egyről a kettőre jutni, emiatt pedig elhatározom, a következő utam édesapám irodájába fog vezetni. Mindössze fél órát töltök a saját irodám falai között bezárva, miközben elfogyasztom az Elizabeth által kihozott kávét, majd felállok. Az ajtót gondosan zárom be magam mögött, és elindulok az emeleti lépcsők felé. Bár lassan haladok, egyáltalán nem sietek el semmit, mégis tudom, előbb vagy utóbb odaérek, a találkozás elkerülhetetlen lesz. Nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzá, mit mondjak neki, de valamiért felszabadultabbnak érzem magam, hiszen az első lépést megtettem. Ahogy az ajtó elé érek, bátortalanul kopogok be, és egy nagy sóhaj közepette bizakodok, hátha nincsen bent, vagy éppen dolga van, tárgyal valakivel. Azonban minden reményem szertefoszlik, amikor egy erőteljes hangot hallok meg: szabad!
–  Jó reggelt! – köszönök illedelmesen, ujjaimmal zavartan vakarom meg a tarkómat, miközben szemével érzelemmentesen néz rám.
–Louis – biccent, majd figyelmét visszafordítja a számítógépe felé, és úgy tesz, mintha itt sem lennék. Legszívesebben megfordulnék, és kihátrálnék, azonban akkor nem lennék különb attól a fiútól, akit örökre magam mögött akarok hagyni. Ezért határozottan lépek az irodai asztala felé, a legközelebbi széket odahúzom a közelébe, és leülök rá. Várakozóan nézem, mégis mit ügyködik a gépén, és megállapítom, hogy különböző emberektől érkezett leveleket vizsgálja, melyben az adott illető mellékletként csatolta az önéletrajzát.
– Segíthetek bármit is? Kit akarsz felvenni a céghez? – bököm ki végül, szemeivel rám sem néz, mindössze monotonon kezd el beszélni.
– Új IT-s szakemberre van szükségem, a cég egyre nagyobb, több alkalmazottra van szükségem.
– És mégis miért Te akarod átnézni az embereket? Erre valók a HR-esek – nézek rá értetlenül, ujjai hirtelen megállnak a mozdulatában, és végre valahára rám néz, majd hangosan felsóhajt.
– Miért nem jutott hamarabb eszembe? – mormogja, én pedig aggodalmasan nézek rá. Szemei alatt sötét karikák éktelenkednek, homloka ráncban van, arcáról sugárzik a feszültség, keze enyhén remeg, és azonnal tudom, valami nincsen rendben.
– Minden rendben van, apa? – kérdezem, bár választ nem kapok azonnal. Maga elé mered, pár percig némán ül, én viszont türelmesen várok.
– Elfáradtam, Louis. Az utóbbi napokban őrület volt a tőzsdéken, az árfolyamok folyamatosan változtak, a cégen belül megkezdődtek a problémák. Szükségem van egy segítségre, és Te sem könnyíted meg a helyzetem. Megszületésed óta azt akartam, hogy Te legyél az örökösöm, és minden rendben volt addig a pontig – dörmögi, egy pillanatra megáll, azonban nem fejti ki azt a bizonyos pontot, hiszen mindketten tudjuk, miről beszél. – Ehelyett Te éled az életed, és azt hiszed, Te vagy a legrosszabb helyzetben. Önző vagy. Nem tudod, édesanyád is mennyire aggódik érted, fél, hogy elrontod az életed. Több mint két hete nem látott! Mi nem erre neveltünk, Louis, csalódást okozol! – zavartan sütöm le a szemeimet, hirtelen felébreszti bennem a bűntudatot. Tudom, hogy mindenben igaza van, pontosan emiatt nem akarom tovább hallgatni, amit mond, és noha érzékelem, hogy beszél, azonban nem értem szavait, nem jutnak el hozzám. Csalódást okoztál. Csupán ez a két szó visszhangzik a fejemben, és bár legszívesebben elfutnék, mégsem teszem. Segítenem kell, ez a kötelességem. Végighallgatom minden egyes szavát, majd miután befejezi, hosszan sóhajt fel. Vállait leengedi, és mintha csak egy mázsa súlytól szabadult volna meg, úgy tekint rám. Szemei tele vannak reménnyel, én pedig úgy érzem, itt az ideje, hogy bizonyítsak.
– Számíthatsz rám, apa. Bármikor. Azért vagyok itt, hogy segítsek, szóval engedd meg, hogy átvegyem a terheidet. Tudom, hogy sok mindennel elmaradtam, de igyekezni fogok. Nem mondom, hogy mostmár minden rendben lesz, de ígérem, igyekezni fogok – halkan beszélek, próbálok minél komolyabb lenni, és elhitetni vele, és leginkább magammal, hogy tényleg így lesz. Bizonytalanul bólint, kezeivel megveregeti a hátam, és mindössze ennyit mond.
– Üdv újra itthon.

4 megjegyzés:

  1. Nekem zavaros :D ha jol sejetem Dani szemszöge a multban játszódik míg Lou-é a jelenben? Mert nekem úgy tünt Dani szemszögéből mintha nem tudná ki az a Tomlinson :D De viszont az 1. fejezetben Lou az Daniről "beszélt" Javíts ki ha tévedek :D De mostmár egyre kiváncsibb vagyok hogy most mivan :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Halihó!

      Az első fejezetben Louis a volt barátnőjéről beszélt, aki nem Danielle! Mindkettőjük szemszöge a jelenben játszódik, és egyelőre még nem ismerik egymást! Remélem tudtam segíteni, és így érthetőbb!:)xx

      Törlés
    2. Ááhh értem :D persze így mostmár tiszta :) köszönöm szépen :)

      Törlés
    3. Örülök! A történet előrehaladtával remélem még világosabb lesz!:)xx

      Törlés