DANIELLE CAMPBELL
Szemeimmel lustán bámulom az ablakot, az eső ismét elkezdett
esni, a sötét felhők eltakarják az eget, és noha még alig múlt el délután két
óra, úgy érzem, mintha este lenne. A sötétség a kedvemet szegi, az idő egyre
zordabb, emiatt bágyadtan húzom el a számat. Egyáltalán nem rajongok az ilyen
időjárásért, hiszen be kell vallanom, félek a vihartól. Az ujjaimmal az
asztalomon dobolok, a munkatársaim szétszéledtek, akik mégis itt maradtak,
hozzám hasonlóan lehangoltan üldögélnek. Tekintetemet visszafordítom a számítógépem
felé, már éppen a következő lapot nyitnám meg, amikor az irodánk ajtaja
kinyílik. A főnököm lépi át a küszöböt, sötétbarna szemeit rám emeli, miközben
egyenesen felém tart. Léptei hosszúak, tekintetével barátságosan néz szét az
irodában egy pillanat erejéig, a nők tekintetét azonnal magára vonzza. Nevetve
rázom meg a fejem, ahogy pár asztallal odébb a munkatársam, Scarlett drámain
néz fel, miközben egy hangtalan sóhaj hagyja el a száját, majd hozzám súgja: örök álom.
A férfi, aki megdobogtatja minden nő szívét a helyiségben, egy negyvenes
éveiben járó úriember, magasságával, széles vállaival, dús barna hajával, ragyogó
szemeivel, sármos mosolyával, kétségtelenül jó humorával, kedvességével a
legtöbb nőt leveszi a lábáról. Egy pillanat erejéig én is beleesek a
csapdájába, érdeklődve figyelem mozdulatait, elmerengek, azonban ennek
gyorsan véget vetek, és bazsalyogva rázom meg a fejem.
– Ms Campbell! – szólít meg kissé rekedt hangján Mr George,
rám mosolyog, kezeiben egy papírt szorongat. – Az egyik fontos ügyfelünk új
embert keres a cégéhez, és megkért, hogy könnyítsük meg a dolgát. Oda kellene
menni hozzá, és megbeszélni a részleteket. Önre gondoltam, hiszen úgy tudom,
most komolyabb feladata nincsen. A taxi az épület előtt parkol, Mr Tomlinson
már várja Önt – fejezi be, bólintok, miközben kezéből elveszem a felém nyújtott
lapot, melyre a legfontosabb információk fel vannak jegyezve.
– Rendben, azonnal indulok – motyogom, az asztalon heverő
telefonomat, irataimat belepakolom a táskámba, majd határozott léptekkel megyek
a kabátomért, ami az ajtó melletti fogason lóg. Biccentek Mr George-nak, és már
sietek is a rám váró autóhoz. Szerencsére a taxi majdnem a bejárat előtt parkol,
az eső elől gyorsan menekülök, szinte egy szempillantás alatt szállok be a
hátsó ülésre. Udvariasan köszönök a sofőrnek, gesztusomat ő is hasonlóan
viszonozza, majd elmondom a címet, ahová rövid időn belül el kell jutnom.
Tekintetemet az ablak felé fordítom, az üvegen versenyt futnak a vízcseppek,
emiatt egy pillanatra elmosolyodom, majd szemeimmel az utcát kezdem el szemlélni. Percekkel később azonban a sofőr lassú fékezésbe kezd egészen addig, amíg a jármű meg nem áll. A kért összeget kifizetem egy kis borravalóval kiegészítve, és köszönetet mondok a fuvarért. Az ajtót becsapom magam után, a kabátom kapucniját felveszem, a
kezemben lévő kistáskámat pedig megigazítom, miközben felnézek a hatalmas
épületre, melynek tetején nagy betűkkel áll: TOMLINSON.
LOUIS TOMLINSON
Kelletlenül lépek be kora reggel a cég ajtaján, fogalmam
sincsen, mi késztetett arra, hogy bejöjjek. Szívesebben ülnék otthon, és nem
csinálnék semmit, azonban Lena szavai szöget ütöttek a fejembe, amiket pár
nappal ezelőtt mondott.
– Louis, fejezd be
ezt! Már megint itthon ülsz, és nyalogatod a sebeidet. Ideje, hogy tovább lépj!
Nevetséges vagy már mindenki szemében. Tudjuk, hogy mennyire fájt neked! De ez
már a régmúlt! Szedd össze magad, vagy végleg magadra maradsz!
Közel fél óráig beszélt nekem, ami miatt egyre zaklatottabbá
váltam, végül eldöntöttem: már csak dacból is eljövök ide. Mégis napokat
vártam, de szavainak súlya ekkor tudatosult bennem. Azóta nem keresett
egyáltalán, és talán erre a pofonra volt szükségem ahhoz, hogy elinduljak
valamerre.
– Mr Tomlinson – szólít meg valaki bájos hangon, szemeimet
megforgatom, majd mosolyt erőltetve arcomra nézek hátra a vállam fölött.
– Szia Jessica – motyogom, arcomról azonnal lefagy a bazsalygás,
ahogy kezeit megérzem a vállamon. Meglepődve nézek körbe, hiszen más emberek
jelenlétében nem tenné ezt, félti annyira a munkáját, hogy ne akarjon botrányt.
Szokatlan, hogy a helyiség üres, azonban gondolataimat megszakítja a lány,
akinek jelenléte nyugtalanságot kelt bennem.
– Hogy vagy, Lou? – kérdezi, pár lépés alatt előttem terem,
egyenesen a szemeimbe néz, miközben próbál elcsábítani. Ujjaival mellkasomon
simít végig, testével szinte hozzám simul, sötét haja meglibben előttem, parfümjének
illata az orromba kúszik. Undorodva görbítem le ajkaimat, miközben kezéért nyúlok, és leveszem magamról.
– Jessica, a munkahelyeden vagy! – jelentem ki ridegen,
próbálok minél gyorsabban szabadulni, azonban amint elindulok, utánam nyúl, és
megragadja csuklómat.
– Miért viselkedsz így?
Múlthéten még nem volt problémád azzal, ha a közeledben voltam. Vagy
elfelejtetted azt az éjszakát? Szinte könyörögtél, az érintésemért – suttogja,
arca csaknem arcomhoz simul. Feszülten szorítom ökölbe a kezem, egy újabb hiba,
amire emlékeztet. Dühösen nézek kék szemeibe, pirosra kifestett ajkain pajkos
mosoly jelenik meg, azonban nem bírom állni a tekintetét. Szinte kitépem magam
a karmai közül, lépteim szaporák, minél gyorsabban el akarok tűnni ebből a
helyzetből, és ismét azt csinálom, mint mindig: menekülök. Az irodám ajtaját
szinte feltépem, lelkem azonban rögtön lecsillapodik, ahogyan bezárul mögöttem.
Egyedül vagyok, ez pedig nyugalommal tölt el, tekintetemmel alaposan nézek
körbe. Már nem is emlékszem, mikor voltam utoljára itt, ténylegesen itt,
fejben, és lélekben is egyben. Lassan megyek a tölgyfa asztalomhoz, és leülök a
fekete bőrszékembe, azonban mielőtt elmélyedhetnék bármiben is, az ajtó pár
kopogás után kinyílik.
– Jó reggelt, Mr Tomlinson – lép be a helyiségbe Mrs Adams,
a személyi titkárom. Arcán kedves mosoly jelenik meg, emiatt én is boldogabban
nézek vissza rá. A harmincas éveiben járó hölgy várakozóan néz rám.
– Elizabeth, ezerszer megbeszéltük, hogy egyszerűen csak
Louis. – kuncogok fel, arcán kiszélesedik mosolya, zavartan hajtja le a fejét.
– Szüksége van bármire, Mr Tomlinson? – kérdez rá, én pedig
csak vigyorogva rázom meg a fejem.
– Egy kávénak örülnék, Mrs Adams – mondom vidáman, ő pedig
egyszerűen csak bólint, és kimegy az ajtón. Amint hallom annak becsukódását,
felnyitom laptopom, és amíg az bekapcsol, kezeimbe veszem a lapokat, melyek az
asztalon hevernek. Gyorsan futom át őket, azonban annyira elveszettem a fonalat
a cég dolgaival kapcsolatban, hogy nem tudok egyről a kettőre jutni, emiatt
pedig elhatározom, a következő utam édesapám irodájába fog vezetni. Mindössze
fél órát töltök a saját irodám falai között bezárva, miközben elfogyasztom az
Elizabeth által kihozott kávét, majd felállok. Az ajtót gondosan zárom be
magam mögött, és elindulok az emeleti lépcsők felé. Bár lassan haladok, egyáltalán
nem sietek el semmit, mégis tudom, előbb vagy utóbb odaérek, a találkozás
elkerülhetetlen lesz. Nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzá, mit mondjak neki,
de valamiért felszabadultabbnak érzem magam, hiszen az első lépést megtettem.
Ahogy az ajtó elé érek, bátortalanul kopogok be, és egy nagy sóhaj közepette bizakodok,
hátha nincsen bent, vagy éppen dolga van, tárgyal valakivel. Azonban minden reményem
szertefoszlik, amikor egy erőteljes hangot hallok meg: szabad!
– Jó reggelt! –
köszönök illedelmesen, ujjaimmal zavartan vakarom meg a tarkómat, miközben
szemével érzelemmentesen néz rám.
–Louis – biccent, majd figyelmét visszafordítja a
számítógépe felé, és úgy tesz, mintha itt sem lennék. Legszívesebben
megfordulnék, és kihátrálnék, azonban akkor nem lennék különb attól a fiútól,
akit örökre magam mögött akarok hagyni. Ezért határozottan lépek az irodai
asztala felé, a legközelebbi széket odahúzom a közelébe, és leülök rá.
Várakozóan nézem, mégis mit ügyködik a gépén, és megállapítom, hogy különböző
emberektől érkezett leveleket vizsgálja, melyben az adott illető mellékletként
csatolta az önéletrajzát.
– Segíthetek bármit is? Kit akarsz felvenni a céghez? –
bököm ki végül, szemeivel rám sem néz, mindössze monotonon kezd el beszélni.
– Új IT-s szakemberre van szükségem, a cég egyre nagyobb,
több alkalmazottra van szükségem.
– És mégis miért Te akarod átnézni az embereket? Erre valók
a HR-esek – nézek rá értetlenül, ujjai hirtelen megállnak a mozdulatában, és
végre valahára rám néz, majd hangosan felsóhajt.
– Miért nem jutott hamarabb eszembe? – mormogja, én pedig
aggodalmasan nézek rá. Szemei alatt sötét karikák éktelenkednek, homloka
ráncban van, arcáról sugárzik a feszültség, keze enyhén remeg, és azonnal
tudom, valami nincsen rendben.
– Minden rendben van, apa? – kérdezem, bár választ nem kapok
azonnal. Maga elé mered, pár percig némán ül, én viszont türelmesen várok.
– Elfáradtam, Louis. Az utóbbi napokban őrület volt a
tőzsdéken, az árfolyamok folyamatosan változtak, a cégen belül megkezdődtek a problémák. Szükségem van egy segítségre,
és Te sem könnyíted meg a helyzetem. Megszületésed óta azt akartam, hogy Te
legyél az örökösöm, és minden rendben volt addig a pontig – dörmögi, egy
pillanatra megáll, azonban nem fejti ki azt a bizonyos pontot, hiszen
mindketten tudjuk, miről beszél. – Ehelyett Te éled az életed, és azt hiszed,
Te vagy a legrosszabb helyzetben. Önző vagy. Nem tudod, édesanyád is mennyire
aggódik érted, fél, hogy elrontod az életed. Több mint két hete nem látott! Mi
nem erre neveltünk, Louis, csalódást okozol! – zavartan sütöm le a szemeimet, hirtelen felébreszti bennem a bűntudatot. Tudom, hogy mindenben igaza van, pontosan emiatt nem
akarom tovább hallgatni, amit mond, és noha érzékelem, hogy beszél, azonban nem
értem szavait, nem jutnak el hozzám. Csalódást okoztál. Csupán ez a két szó visszhangzik a fejemben, és bár legszívesebben elfutnék, mégsem teszem. Segítenem kell, ez a kötelességem. Végighallgatom minden egyes szavát, majd miután befejezi, hosszan sóhajt fel.
Vállait leengedi, és mintha csak egy mázsa súlytól szabadult volna meg, úgy
tekint rám. Szemei tele vannak reménnyel, én pedig úgy érzem, itt az ideje,
hogy bizonyítsak.
– Számíthatsz rám, apa. Bármikor. Azért vagyok itt, hogy
segítsek, szóval engedd meg, hogy átvegyem a terheidet. Tudom, hogy sok
mindennel elmaradtam, de igyekezni fogok. Nem mondom, hogy mostmár minden
rendben lesz, de ígérem, igyekezni fogok – halkan beszélek, próbálok minél
komolyabb lenni, és elhitetni vele, és leginkább magammal, hogy tényleg így
lesz. Bizonytalanul bólint, kezeivel megveregeti a hátam, és mindössze ennyit
mond.
– Üdv újra itthon.
Nekem zavaros :D ha jol sejetem Dani szemszöge a multban játszódik míg Lou-é a jelenben? Mert nekem úgy tünt Dani szemszögéből mintha nem tudná ki az a Tomlinson :D De viszont az 1. fejezetben Lou az Daniről "beszélt" Javíts ki ha tévedek :D De mostmár egyre kiváncsibb vagyok hogy most mivan :D
VálaszTörlésHalihó!
TörlésAz első fejezetben Louis a volt barátnőjéről beszélt, aki nem Danielle! Mindkettőjük szemszöge a jelenben játszódik, és egyelőre még nem ismerik egymást! Remélem tudtam segíteni, és így érthetőbb!:)xx
Ááhh értem :D persze így mostmár tiszta :) köszönöm szépen :)
TörlésÖrülök! A történet előrehaladtával remélem még világosabb lesz!:)xx
Törlés