Negyedik fejezet

Drága Olvasóim! Itt a következő rész, remélem tetszeni fog! Markovics Gyöngyinek nagyon szépen köszönöm a hozzászólását, nagyon kedves Tőled!xx Egy plusz információt szeretnék közölni a részeket illetően: már múlthéten megfigyelhettétek, hogy nem szombaton, hanem vasárnap hoztam fejezetet, ezt pedig szeretném rendszeressé tenni, ugyanis a legtöbb szombaton nem vagyok itthon, és bár a rész megvan írva, nincs időm átolvasni, korrigálni a hibákat. Megértéseteket köszönöm! Nem is szaporítom tovább a szót, nagyon jó olvasást kívánok nektek, legyetek jók!
E.xx

DANIELLE CAMPBELL

Pár másodperc alatt teljesen megázok, pedig mindössze az ajtó és a taxi közötti utat kell megtennem. Kezeimmel rámarkolok a kilincsre, és próbálok minél hamarabb bejutni az eső elől. Idő közben a szél is feltámad, emiatt elkezdek fázni, ezért még nagyobb boldogsággal tölt el a melegség, ami a hallban vár rám. A kabátom kapucniját azonnal leveszem magamról, a hajam vége azonban kissé elázott, de nem tudok semmit sem tenni vele, mindössze a bal oldalra simítom kócos tincseimet, próbálok minél jobb külsőt varázsolni magamnak.
– Hölgyem! – szólít meg hirtelen egy erőteljes férfihang, ami miatt egy pillanatra összerezzenek. Tekintetemet felkapom a Tőlem mindössze pár méterre álló fekete ruhás férfira, azonban mielőtt bármit is mondhatnék, újra megszólal. – Miben segíthetek?
– Jó napot! A BG-től jöttem, időpontom van Mr Tomlinsonhoz – hadarom el, miközben arcomon mosoly suhan át.
– Kérem, menjen a portához, ott eligazítják. – mutat a vele szemközti falnál elhelyezkedő recepcióra, én pedig hálásan bólintok, majd elindulok. Magas sarkú csizmám kopogása visszhangzik az óriási előtérben, és most először figyelek fel magára az épületre. A terem letisztult, mégis káprázatosan néz ki, kívülről csak egy egyszerű felhőkarcolónak tűnik, belülről azonban egészen más stílus dominál. A modern küllem keveredik egy régiesebb arculattal, mégis ez az egyveleg gyönyörű. A kissé bézs színű falak kellemes hatást keltenek, a fa erősen meghatározza a berendezést. A színek teljesen összhangban vannak, a barnának különböző árnyalatai harmonikusan hatnak egymással. Fejemet kissé megrázom annak érdekében, hogy véget vessek az elkalandozásomnak, és tekintetemet visszavezetem az úti célom felé.
­– Jó napot! – köszönök a velem szemben álló, fiatal lánynak, aki hasonlóan viszonozza gesztusomat. – A BG-től jöttem, időpontom van Mr Tomlinsonhoz – ismétlem meg önmagam, a lány bólint, miközben tekintetét a számítógépen tartja.
– Áhh, meg is van. Danielle Campbell? – néz rám zöld szemeivel, miután leolvasom a mellkasán lévő névjegykártyáról a nevét: Elisabeth Carter.
– Igen, fél háromra beszéltük meg a találkozót – most rajtam a sor, hogy bólintsak, és amíg Elizabeth elintézi a dolgát, rápillantok a plafonon elhelyezkedő órára: 14.28.
– Bocsánat a várakozásért, még egy fél pillanatot kérek – néz rám bocsánatkérően, arcán kedves mosoly jelenik meg, a telefonhoz nyúl, és a füléhez emeli a kagylót. Másodperceken belül felveszi a vonal túlsó felén lévő illető, aki sejtéseim szerint Mr Tomlinson lehet. Mindössze pár mondatot beszélnek, majd egy „rendben, máris küldöm” után leteszi a telefont, engem pedig utamra enged. Harmadik emelet, hetes szoba. A szemeimmel szinte azonnal megtalálom a liftet, így el is indulok annak irányába. Az ujjamat felemelem, megnyomom a hívót, a felvonó pedig pillanatok alatt meg is érkezik. Egyedül szállok be, kiválasztom a számomra megfelelő emeletet, azonban mielőtt bezárhatnám az ajtókat a gombok segítségével, egy sötét, már-már fekete hajú nő lép be mellém. Kék szemei rám villannak, én pedig gyorsan fordítom el a fejem, az ajtó ez idő alatt bezáródik, engem pedig elfog a kényelmetlenség érzése. Nem szól egy szót sem, mindössze megnyomja a négyes számot, erős parfümjének illata belengi a levegőt, ami valamiért nagy ellenszenvet kelt bennem. A másodpercek csigalassúsággal telnek, azonban a megérkező lift hangja megváltásként csendül fel. Hátra sem nézve lépek ki, még csak eszem ágában sincs bármit is szólni az ismeretlen emberhez. Tekintetemmel az ajtók felé fordulok, és próbálom megtalálni a hetes szobát, a folyosó végén pedig sikeresen meg is látom. Határozott léptekkel haladok felé, kezemet felemelem, és bekopogok az ajtón. Miközben a beengedésre várok, ruhámat megigazítom, a mostanra már száraz hajamat ujjaimmal átfésülöm, majd megigazítom. Azonban másra már nem marad időm, ugyanis egy férfias hang szól az ajtó túloldaláról, ezzel bebocsátást adva. A kilincset lenyomom, és pillanatokon belül már a faasztal előtt vagyok, velem szemben pedig Mr Tomlinson áll.
– Jó napot! Danielle Campbell vagyok a BG-től – nyújtom a kezemet udvariasan a férfi felé, gesztusomat elfogadja, és kissé megrázza.
– William Tomlinson – mosolyodik el, és a szék felé biccent. – Kérem, foglaljon helyet Hölgyem. Aprót bólintok, a táskámat egy kis időre leteszem az említett bútordarabra, amíg a fekete szövetkabátomat leveszem magamról, és a szék támlájára teszem. Próbálok minél gyorsabban leülni, hogy ne várakoztassam meg a szemben lévő férfit, aki mindeközben már elhelyezkedett. Amint elfoglalom a helyem a kényelmes bőrből készült ülőalkalmatosságon, a ruhámat megigazítom, miközben lábaimat keresztezem egymáson. Kezemet összekulcsolva pihentetem térdemen, és figyelmemet végérvényesen Mr Tomlinsonnak szentelem.

LOUIS TOMLINSON

Tekintetemmel a könyvelési adatokat böngészem át, próbálok minden erőmmel ide koncentrálni, több-kevesebb sikerrel. A fejemben cikáznak a gondolatok, türelmetlenül kattintgatok az egérrel, végül fáradtan sóhajtok fel, és abbahagyom a tevékenységemet. Könyökömmel az asztalra támaszkodom, arcomat tenyereimbe temetem, számon hangos sóhaj szökik ki. Pillanatok alatt ellazítom magam, kissé unottan dőlök hátra a székemben, miközben a telefonomat a kezembe veszem. Lazításképpen megnyitom az első közösségi oldalt, melyen végigfutom a legfrissebb híreket, azonban ez nem köt le sokáig, ujjaimmal azonnal egy másikat nyitok meg, amely talán már érdekesebb is lehet. A twitter pillanatok alatt betöltődik, és kíváncsian nyitom meg az újabb értesítéseimet. Pár személyt visszakövetek, akiknek a neve tényleg ismerősen cseng, azonban akikről fogalmam sincsen, honnan is ismerhetném, azokat mellőzöm. A kezdőlapot görgetem végig, az ismerőseim posztjai iránt azonban mégsem érdeklődök annyira, viszont mielőtt bezárnám az oldalt, egy nem olyan régen kitett tweet ragadja meg a figyelmemet. A The Sun nevű bulvárlap promócióként kitette jövőheti újságának címlapját, melynek középpontjában egy olyannyira ismerős arc áll: a gyönyörű, fiatal modellre újra rátalált a szerelem? Eleanor Calder őszintén beszél érzéseiről. Áll nagy betűkkel a kép alatt, nekem pedig egy pillanatra elszorul a torkom. Hatalmas sóhaj hagyja el a számat, a szívem belefájdul, ahogy feltörnek az emlékeim. Ajkaimat összeszorítom, egyik kezemmel a tarkómhoz nyúlok, és kényszerítem magam, hogy kilépjek ebből a nyamvadt lapból. Azonban gondolataimat már nem tudom elterelni más irányba. Talán kissé túl erősen rakom le a telefonomat, testem megremeg, hirtelen uralkodik el rajta a feszültség, emiatt hevesen állok fel a helyemről. Kezemmel a széktámlára akasztott kabátomban kutatok, és amint megtalálom a keresett tárgyat, egyenesen az erkély felé veszem az irányt.  Nem érdekel az időjárás, a szakadó eső, mindössze csak nyugalmat szeretnék. A szál meggyújtásával nem sokat babrálok, a mozdulat már a kezemben van, lelkem valamennyire megnyugszik, amint beleszívok a cigarettámba. Tekintetemmel a nyüzsgő várost nézem, próbálok erre koncentrálni, és nem a bulvárlapra gondolni, azonban nem megy. A hideg eső sem segít, nem tudom lehűteni magam, felhevült testem ellent mond minden kósza próbálkozásnak. Az emlékeim elemi erővel férkőznek fejembe, utat törnek maguknak, én pedig nem tudok parancsolni nekik, tehetetlen vagyok.

*visszaemlékezés*

Napokig keresem a szavakat, próbálom összeszedni a gondolataimat. Tudom, hogy ő a filmekből megismert nagy Ő, akiért a tűzbe mennék, akiért bármit megtennék. Hosszan írogatom, mégis miért szántam el magam a döntésre, amellyel új lapot nyithatunk az életünkben. A közös jövőnket építgetem, emiatt mosolyogva rázom meg a fejem. Hová tűnt a korábbi énem? Teljesen elcsavarta a fejem, nem tudok, és talán nem is akarok másra gondolni rajta kívül. Ő az életem, a mindenem, az egyetlenem.
– Biztos vagy benne, Louis? – egy bájos hang ránt vissza a valóságba, tekintetemet a lányra vezetem, aki bizonytalanul áll mellettem.
– Soha semmiben nem voltam ennyire biztos Lena – suttogom, félek, ha túl hangosan mondom ki ezeket a szavakat, bármikor elillanhatnak. Fejét lehajtja, én pedig furcsán nézem a lányt, nem értem az arcán tükröződő kétségeit.
– Talán várnod kellene. Olyan rossz megérzésem van. Nem akarom, hogy csalódj, Louis! – mondja kétségbeesetten, azonban hevesen csóválom a fejem, miközben arcomra mosolyt varázsolok. Tekintetemet az asztalon lévő fénylő karikára vezetem, lelkem megtelik nyugalommal, és hiszem, sőt tudom, ez életem legjobb döntése.
­– Minden rendben lesz Lena. Biztos vagyok magamban, egy fikarcnyi kétségem sincs! Már mindent megterveztem. Ő az, akivel lenni akarok, akivel egy gyönyörű kertes házban akarok élni, akivel családot szeretnék alapítani – motyogom, szemeimmel Lena kékjeit keresem, várom a reakcióját. Halványan rám mosolyog, kezével végigsimít arcomon.
– Remélem, nagyon boldog leszel Lou!

*visszaemlékezés vége*

Arca feledhetetlen, a hosszú éveket nem tudom semmissé tenni, ez pedig még inkább feldühít, és egyre zaklatottabbá válok. Visszautasított. Megcsalt. Továbblépett. Egy utolsót szívok a cigarettába, mielőtt beledobom azt a szemetesbe, és visszamegyek az irodába. Az óra még csak fél négyet mutat, és bár legszívesebben tüstént hazamennék, az édesapámnak tett ígéretem maradásra késztet. Legalább másfél órát még maradok. Fel alá járkálok a helyiségben, a magány azonban rám talál, és elfog a szomorúság, az elkeseredettség. Gondolkodás nélkül lépek ki az ajtómon, és meg sem állok apának az irodájáig. Csak el akarom foglalni magam, és tudom, ha egyedül maradok, ez nem fog menni. Ahogy befordulok a folyosóra, szemeimmel azonnal kiszúrom Őt, ahogy egy lánnyal beszél, majd pár papírt átnyújtva neki egy kézfogással elköszön Tőle. Hirtelen furcsa érzés fog el, a személy valahonnan ismerős nekem, azonban arcát nem látom. Viszont esélyem sincsen jobban megfigyelni, ugyanis ahogy én egyre közeledem, ő úgy távolodik. Magas sarkú csizmájában kecsesen lépked, ruhája láttatni engedi csinos lábait, hullámos haja gyönyörűen omlik a hátára, parfümjének kellemes illata megcsapja orromat, engem pedig elfog egy érzés, amelyet túl régen éreztem. A kíváncsiság.
– Ki Ő? – kérdezem édesapámat, aki meglepetten néz rám, nem számított a jelenlétemre.
– Gyönyörű lány – mindössze ennyit mond, és faképnél hagy, miközben én még mindig az ismeretlen hűlt helyét nézem. Valamiért felkelti az érdeklődésemet, és egy pár pillanatra elfelejtem, miért is jöttem le. Újra eszembe jutnak Lena szavai, miszerint ideje továbblépnem. Talán erre a pillanatra volt szükségem.

2 megjegyzés:

  1. Jaaaj de édes vagy de nem kell megköszönnöd mert nagyon szivesen teszem :D Imádtam a részt :D Juuuj de kiváncsi vagyok hogy most mi lesz hisz Louisban "felélet a vadàszösztön" :D Alig várom a következő részt :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. haha, köszönöm szépen, nagyon aranyos vagy!:)xxxxx

      Törlés