HAMAROSAN...
Drága Olvasóim!
Először is tudom, nagyon régen jelentkeztem, és így kissé megkésve kívánok boldog új évet mindenkinek! Remélem mindenkinek jól telt a szünet, sikerült kipihenni magatokat, és mára már Ti is igyekeztek visszarázódni az iskolai életbe!
Másodszor pedig nagyon sajnálom, hogy ennyire régen adtam életjelet magamról. Sajnos a napjaim nem úgy alakultak, ahogyan elterveztem, emiatt pedig haragszom magamra. Minden fontosabb volt az elmúlt időben, mint az írás, és ezért bocsánatot kérek. Viszont ez az elkövetkezendő pár hónapban nem fog változni. Végzős vagyok a gimnáziumban, és elhalmoznak a feladatok, amiktől nem tudok egyik pillanatról a másikra megszabadulni: projektmunkát kell készítenem az egyik érettségi tárgyamhoz, beadandókat írni, igyekszem jó jegyeket szerezni, emellett sok egyéb teendőim is vannak, amiket nem tehetek félre egy percre sem, ugyanis ezek jelentik a továbbtanulásomhoz vezető utat.
Ezért arra az elhatározásra jutottam, hogy jelenleg szüneteltetem a blogot, legalábbis májusig mindenképpen, de pontos időpontot nem tudok mondani. Szeretném mindenképpen folytatni, hiszen a részemmé vált maga az írás, egy apró öröme az életemnek, és nem akarok semmiképpen lemondani róla.
Remélem megértitek a helyzetem. Egy időre eltűnök, de nem örökre! Mindenkinek nagyon sok sikert kívánok az életben mindenhez, érezzétek jól magatokat minden nap, hiszen az élet egyetlen nap, és az a nap ma van!
Hamarosan találkozunk, legyetek jók, vigyázzatok magatokra!
E.xx
Negyedik fejezet
Drága Olvasóim! Itt a következő rész, remélem tetszeni fog! Markovics Gyöngyinek nagyon szépen köszönöm a hozzászólását, nagyon kedves Tőled!xx Egy plusz információt szeretnék közölni a részeket illetően: már múlthéten megfigyelhettétek, hogy nem szombaton, hanem vasárnap hoztam fejezetet, ezt pedig szeretném rendszeressé tenni, ugyanis a legtöbb szombaton nem vagyok itthon, és bár a rész megvan írva, nincs időm átolvasni, korrigálni a hibákat. Megértéseteket köszönöm! Nem is szaporítom tovább a szót, nagyon jó olvasást kívánok nektek, legyetek jók!
E.xx
DANIELLE CAMPBELL
Pár másodperc alatt teljesen megázok, pedig mindössze az ajtó és a taxi közötti utat kell megtennem. Kezeimmel rámarkolok a kilincsre, és próbálok minél hamarabb bejutni az eső elől. Idő közben a szél is feltámad, emiatt elkezdek fázni, ezért még nagyobb boldogsággal tölt el a melegség, ami a hallban vár rám. A kabátom kapucniját azonnal leveszem magamról, a hajam vége azonban kissé elázott, de nem tudok semmit sem tenni vele, mindössze a bal oldalra simítom kócos tincseimet, próbálok minél jobb külsőt varázsolni magamnak.
Pár másodperc alatt teljesen megázok, pedig mindössze az ajtó és a taxi közötti utat kell megtennem. Kezeimmel rámarkolok a kilincsre, és próbálok minél hamarabb bejutni az eső elől. Idő közben a szél is feltámad, emiatt elkezdek fázni, ezért még nagyobb boldogsággal tölt el a melegség, ami a hallban vár rám. A kabátom kapucniját azonnal leveszem magamról, a hajam vége azonban kissé elázott, de nem tudok semmit sem tenni vele, mindössze a bal oldalra simítom kócos tincseimet, próbálok minél jobb külsőt varázsolni magamnak.
– Hölgyem! – szólít meg hirtelen egy erőteljes férfihang, ami
miatt egy pillanatra összerezzenek. Tekintetemet felkapom a Tőlem mindössze pár
méterre álló fekete ruhás férfira, azonban mielőtt bármit is mondhatnék, újra
megszólal. – Miben segíthetek?
– Jó napot! A BG-től jöttem, időpontom van Mr Tomlinsonhoz –
hadarom el, miközben arcomon mosoly suhan át.
– Kérem, menjen a portához, ott eligazítják. – mutat a vele
szemközti falnál elhelyezkedő recepcióra, én pedig hálásan bólintok, majd
elindulok. Magas sarkú csizmám kopogása visszhangzik az óriási előtérben, és
most először figyelek fel magára az épületre. A terem letisztult, mégis
káprázatosan néz ki, kívülről csak egy egyszerű felhőkarcolónak tűnik, belülről
azonban egészen más stílus dominál. A modern küllem keveredik egy régiesebb
arculattal, mégis ez az egyveleg gyönyörű. A kissé bézs színű falak kellemes
hatást keltenek, a fa erősen meghatározza a berendezést. A színek teljesen
összhangban vannak, a barnának különböző árnyalatai harmonikusan hatnak
egymással. Fejemet kissé megrázom annak érdekében, hogy véget vessek az elkalandozásomnak, és
tekintetemet visszavezetem az úti célom felé.
– Jó napot! – köszönök a velem szemben álló, fiatal
lánynak, aki hasonlóan viszonozza gesztusomat. – A BG-től jöttem, időpontom van
Mr Tomlinsonhoz – ismétlem meg önmagam, a lány bólint, miközben tekintetét a
számítógépen tartja.
– Áhh, meg is van. Danielle Campbell? – néz rám zöld
szemeivel, miután leolvasom a mellkasán lévő névjegykártyáról a nevét:
Elisabeth Carter.
– Igen, fél háromra beszéltük meg a találkozót – most rajtam
a sor, hogy bólintsak, és amíg Elizabeth elintézi a dolgát, rápillantok a
plafonon elhelyezkedő órára: 14.28.
– Bocsánat a várakozásért, még egy fél pillanatot kérek – néz
rám bocsánatkérően, arcán kedves mosoly jelenik meg, a telefonhoz nyúl, és a
füléhez emeli a kagylót. Másodperceken belül felveszi a vonal túlsó felén lévő
illető, aki sejtéseim szerint Mr Tomlinson lehet. Mindössze pár mondatot
beszélnek, majd egy „rendben, máris küldöm” után leteszi a telefont, engem
pedig utamra enged. Harmadik emelet, hetes szoba. A szemeimmel szinte azonnal
megtalálom a liftet, így el is indulok annak irányába. Az ujjamat felemelem,
megnyomom a hívót, a felvonó pedig pillanatok alatt meg is érkezik. Egyedül
szállok be, kiválasztom a számomra megfelelő emeletet, azonban mielőtt bezárhatnám az ajtókat a
gombok segítségével, egy sötét, már-már fekete hajú nő lép be mellém. Kék
szemei rám villannak, én pedig gyorsan fordítom el a fejem, az ajtó ez idő
alatt bezáródik, engem pedig elfog a kényelmetlenség érzése. Nem szól egy szót
sem, mindössze megnyomja a négyes számot, erős parfümjének illata belengi a levegőt, ami valamiért nagy ellenszenvet
kelt bennem. A másodpercek csigalassúsággal telnek, azonban a megérkező lift
hangja megváltásként csendül fel. Hátra sem nézve lépek ki, még csak eszem
ágában sincs bármit is szólni az ismeretlen emberhez. Tekintetemmel az ajtók
felé fordulok, és próbálom megtalálni a hetes szobát, a folyosó végén pedig
sikeresen meg is látom. Határozott léptekkel haladok felé, kezemet felemelem,
és bekopogok az ajtón. Miközben a beengedésre várok, ruhámat megigazítom, a
mostanra már száraz hajamat ujjaimmal átfésülöm, majd megigazítom. Azonban
másra már nem marad időm, ugyanis egy férfias hang szól az ajtó túloldaláról,
ezzel bebocsátást adva. A kilincset lenyomom, és pillanatokon belül már a
faasztal előtt vagyok, velem szemben pedig Mr Tomlinson áll.
– Jó napot! Danielle Campbell vagyok a BG-től – nyújtom a
kezemet udvariasan a férfi felé, gesztusomat elfogadja, és kissé megrázza.
– William Tomlinson – mosolyodik el, és a szék felé biccent.
– Kérem, foglaljon helyet Hölgyem. Aprót bólintok, a táskámat egy kis időre
leteszem az említett bútordarabra, amíg a fekete szövetkabátomat leveszem
magamról, és a szék támlájára teszem. Próbálok minél gyorsabban leülni, hogy
ne várakoztassam meg a szemben lévő férfit, aki mindeközben már elhelyezkedett.
Amint elfoglalom a helyem a kényelmes bőrből készült ülőalkalmatosságon, a
ruhámat megigazítom, miközben lábaimat keresztezem egymáson. Kezemet
összekulcsolva pihentetem térdemen, és figyelmemet végérvényesen Mr Tomlinsonnak
szentelem.
LOUIS TOMLINSON
Tekintetemmel a könyvelési adatokat böngészem át, próbálok
minden erőmmel ide koncentrálni, több-kevesebb sikerrel. A fejemben cikáznak a
gondolatok, türelmetlenül kattintgatok az egérrel, végül fáradtan sóhajtok fel,
és abbahagyom a tevékenységemet. Könyökömmel az asztalra támaszkodom, arcomat
tenyereimbe temetem, számon hangos sóhaj szökik ki. Pillanatok alatt ellazítom
magam, kissé unottan dőlök hátra a székemben, miközben a telefonomat a kezembe
veszem. Lazításképpen megnyitom az első közösségi oldalt, melyen végigfutom a
legfrissebb híreket, azonban ez nem köt le sokáig, ujjaimmal azonnal egy
másikat nyitok meg, amely talán már érdekesebb is lehet. A twitter pillanatok alatt betöltődik, és kíváncsian nyitom meg az újabb értesítéseimet. Pár személyt
visszakövetek, akiknek a neve tényleg ismerősen cseng, azonban akikről fogalmam
sincsen, honnan is ismerhetném, azokat mellőzöm. A kezdőlapot görgetem végig,
az ismerőseim posztjai iránt azonban mégsem érdeklődök annyira, viszont mielőtt
bezárnám az oldalt, egy nem olyan régen kitett tweet ragadja meg a figyelmemet.
A The Sun nevű bulvárlap promócióként kitette jövőheti újságának címlapját,
melynek középpontjában egy olyannyira ismerős arc áll: a gyönyörű, fiatal modellre újra rátalált a szerelem? Eleanor Calder
őszintén beszél érzéseiről. Áll nagy betűkkel a kép alatt, nekem pedig egy
pillanatra elszorul a torkom. Hatalmas sóhaj hagyja el a számat, a szívem belefájdul, ahogy feltörnek az emlékeim. Ajkaimat összeszorítom, egyik
kezemmel a tarkómhoz nyúlok, és kényszerítem magam, hogy kilépjek ebből a
nyamvadt lapból. Azonban gondolataimat már nem tudom elterelni más irányba.
Talán kissé túl erősen rakom le a telefonomat, testem megremeg, hirtelen
uralkodik el rajta a feszültség, emiatt hevesen állok fel a helyemről. Kezemmel
a széktámlára akasztott kabátomban kutatok, és amint megtalálom a keresett
tárgyat, egyenesen az erkély felé veszem az irányt. Nem érdekel az időjárás, a szakadó eső,
mindössze csak nyugalmat szeretnék. A szál meggyújtásával nem sokat babrálok, a
mozdulat már a kezemben van, lelkem valamennyire megnyugszik, amint beleszívok
a cigarettámba. Tekintetemmel a nyüzsgő várost nézem, próbálok erre koncentrálni,
és nem a bulvárlapra gondolni, azonban nem megy. A hideg eső sem segít, nem
tudom lehűteni magam, felhevült testem ellent mond minden kósza próbálkozásnak.
Az emlékeim elemi erővel férkőznek fejembe, utat törnek maguknak, én pedig nem
tudok parancsolni nekik, tehetetlen vagyok.
*visszaemlékezés*
Napokig keresem a szavakat, próbálom összeszedni a
gondolataimat. Tudom, hogy ő a filmekből megismert nagy Ő, akiért a tűzbe
mennék, akiért bármit megtennék. Hosszan írogatom, mégis miért szántam el magam
a döntésre, amellyel új lapot nyithatunk az életünkben. A közös jövőnket
építgetem, emiatt mosolyogva rázom meg a fejem. Hová tűnt a korábbi énem?
Teljesen elcsavarta a fejem, nem tudok, és talán nem is akarok másra gondolni
rajta kívül. Ő az életem, a mindenem, az egyetlenem.
– Biztos vagy benne, Louis? – egy bájos hang ránt vissza a
valóságba, tekintetemet a lányra vezetem, aki bizonytalanul áll mellettem.
– Soha semmiben nem voltam ennyire biztos Lena – suttogom,
félek, ha túl hangosan mondom ki ezeket a szavakat, bármikor elillanhatnak. Fejét
lehajtja, én pedig furcsán nézem a lányt, nem értem az arcán tükröződő
kétségeit.
– Talán várnod kellene. Olyan rossz megérzésem van. Nem
akarom, hogy csalódj, Louis! – mondja kétségbeesetten, azonban hevesen csóválom
a fejem, miközben arcomra mosolyt varázsolok. Tekintetemet az asztalon lévő
fénylő karikára vezetem, lelkem megtelik nyugalommal, és hiszem, sőt tudom, ez
életem legjobb döntése.
– Minden rendben lesz Lena. Biztos vagyok magamban, egy
fikarcnyi kétségem sincs! Már mindent megterveztem. Ő az, akivel lenni akarok,
akivel egy gyönyörű kertes házban akarok élni, akivel családot szeretnék
alapítani – motyogom, szemeimmel Lena kékjeit keresem, várom a reakcióját.
Halványan rám mosolyog, kezével végigsimít arcomon.
– Remélem, nagyon boldog leszel Lou!
*visszaemlékezés vége*
Arca feledhetetlen, a hosszú éveket nem tudom semmissé
tenni, ez pedig még inkább feldühít, és egyre zaklatottabbá válok. Visszautasított. Megcsalt. Továbblépett.
Egy utolsót szívok a cigarettába, mielőtt beledobom azt a szemetesbe, és
visszamegyek az irodába. Az óra még csak fél négyet mutat, és bár
legszívesebben tüstént hazamennék, az édesapámnak tett ígéretem maradásra
késztet. Legalább másfél órát még maradok.
Fel alá járkálok a helyiségben, a magány azonban rám talál, és elfog a
szomorúság, az elkeseredettség. Gondolkodás nélkül lépek ki az ajtómon, és meg
sem állok apának az irodájáig. Csak el akarom foglalni magam, és tudom, ha
egyedül maradok, ez nem fog menni. Ahogy befordulok a folyosóra, szemeimmel
azonnal kiszúrom Őt, ahogy egy lánnyal beszél, majd pár papírt átnyújtva neki
egy kézfogással elköszön Tőle. Hirtelen furcsa érzés fog el, a személy
valahonnan ismerős nekem, azonban arcát nem látom. Viszont esélyem sincsen
jobban megfigyelni, ugyanis ahogy én egyre közeledem, ő úgy távolodik. Magas
sarkú csizmájában kecsesen lépked, ruhája láttatni engedi csinos lábait, hullámos
haja gyönyörűen omlik a hátára, parfümjének kellemes illata megcsapja orromat, engem
pedig elfog egy érzés, amelyet túl régen éreztem. A kíváncsiság.
– Ki Ő? – kérdezem édesapámat, aki meglepetten néz rám, nem
számított a jelenlétemre.
– Gyönyörű lány – mindössze ennyit mond, és faképnél hagy,
miközben én még mindig az ismeretlen hűlt helyét nézem. Valamiért felkelti az
érdeklődésemet, és egy pár pillanatra elfelejtem, miért is jöttem le. Újra
eszembe jutnak Lena szavai, miszerint ideje továbblépnem. Talán erre a pillanatra volt szükségem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)